|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 12 találat | lapozás: 1-12 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Vighi, Daniel 1999. június 9.A Kolozsvári Nyilatkozat tervezete: A magyarországi antikommunista ellenzék és a demokratikus román emigráció képviselői által aláírt Budapesti nyilatkozat - melyet teljességében elfogadunk - 10. évfordulóján mi, románok, magyarok és németek, akik úgy ítéljük, Erdély komplementáris, kulturális és vallási pluralizmusú területéhez való tartozásunk legalább annyira fontos, mint maga nemzeti identitásunk és az alapvető történelmi premisszája annak, hogy az Egyesült Európa polgárai lehessünk, részesei lévén ama societas civilis-nek, mely Erdélyben már a 17. és 18. században felemelte szavát a polgári jogok biztosításáért, konstatálva, hogy a politikai pártok és szervezetek képtelennek bizonyultak új és gyökeres megoldásokat találni arra, hogy megkönnyítsék az ország kilábalását a mélyülő válságból és lezárják a recentralizáció, az Európa-ellenes restauráció útját, síkra szállunk azért, hogy kezdődjék nyílt vita Erdély és a Bánság közigazgatási autonómiájának távlatairól - Románia keretében, regionális törvényhozó gyűlésekkel, amelyek a jövőben a központosított állam modelljének valós alternatíváját képezik, lehetővé téve a történelmi régiók gazdasági, művelődési és politikai érdekeinek érvényesülését, az erdélyi civil társadalom és egyházak képviselőinek, hazai és külföldi szakértők részvételével alkotmányozó bizottságot hozzanak létre, mely átfogó, magas tudományos szintű okmányt dolgozzon ki az új közigazgatási egységek és az illető törvényhozó gyűlések hatásköréről, tiszteletben tartsák a román állam nemzeti szuverenitását és területi épségét és a hatalom központi szervei csorbítatlanul gyakorolhassák kompetenciáikat a külpolitika, a honvédelem és a pénzügy terén. Valamennyi román történelmi tartománynak joga legyen a devolúció és a szubszidiaritás elveire épülő regionális intézményekhez. Teljes mértékben értékesüljön Erdély - ahol a lakosság harmada az ország nemzeti össztermékének 55 %-át valósítja meg - húzó szerepe Románia európai integrációs folyamatában. Biztosíttassék Erdély valamennyi nemzeti közösségének jogegyenlősége, melyek megfelelő intézményekkel és pontosított és pontosított törvényes kompetenciákkal kell hogy rendelkezzenek és pontosított törvényes kompetenciákkal kell hogy rendelkezzenek nemzeti kultúrájuk és nyelvük fennmaradása és fejlődése biztosítása végett. Valódi, a közös érdekekre, a kölcsönös tiszteletre és a nemzeti közösségeink közötti együttműködésre alapozó partnerség jöjjön létre, mely regionális szinten megvalósulva a Románia és Magyarország, illetve a Románia és Németország közötti gazdasági, művelődési és politikai kapcsolatok erősítésének szilárd alapját képezheti, mely kapcsolatok stratégiai fontosságúak annak biztosításában, hogy Románia valamennyi európai struktúra tagja lehessen. Aláírják: Alexandru Cistelecan - irodalomkritikus, Marosvásárhely; Alexandru Vlad - író, Kolozsvár; Ion Muresan - költő, Kolozsvár; Traian Stef - író, Nagyvárad; Daniel Vighi - író, Temesvár; dr. Paul-Jurgen Porr - orvos, Kolozsvár; Paul Phillippi - történész, Nagyszeben; Bakk Miklós - politológus, Lugos; Horváth Andor - irodalomtörténész, Kolozsvár; Tánczos Vilmos - néprajzkutató, Kolozsvár. Az alábbi személyek és szervezetek csatlakoznak a nyilatkozathoz: az 1989. június 16-i Budapesti nyilatkozat aláírói. Sabin Gherman elnök és Marius Avram alelnök - Pro Transilvania Alapítvány; Toró T. Tibor elnök és Szilágyi Zsolt alelnök - az RMDSZ Reform Tömörülése. (Az Adevarul nyomán; fordította: Ferencz L. Imre) /A Kolozsvári Nyilatkozat. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 9./1999. július 27.A Lugoson megjelenő Redesteptarea hetilap júl. 22-i száma közölte a Dragan Alapítvany (Fundatia Europeana Dragan) Tudományos Tanácsának júl. 13-i határozatát, miszerint az Alapítvány a kolozsvári főügyészhez fordult, és büntetőper indítását kérte a Kolozsvári Nyilatkozat következő "aláírói" ellen: 1. Sabin Gherman, a Pro Transilvania Alapítvány elnöke; 2. Alexandru Cistelecan, irodalomkritikus; 3. Alexandru Vlad, költő; 4. Daniel Vighi, író; 5. Paul Philippi, történész; 6. Bakk Miklós, politológus; 7. Horváth Andor, irodalomtörténész; 8. Tánczos Vilmos, néprajzkutató; 9. Toró T.Tibor, az RMDSZ Reform Tömörülés platformjának elnöke. Az Alapítványt ebben az ügyben képviselő Gheorghe Pancratiu, Iuliu Gheorghiu, dr. Constantin A. Bob és dr. Augustin Deac (az utóbbi kettő egyetemi tanár) szerint az "aláírók" a Btk. 1661. szakaszának 1. bekezdése ("alkotmányos rend elleni cselekmények") és 167. szakaszának 1. bekezdése ("összeesküvés") alapján marasztalhatók el. /(Bakk Miklós): Büntetőper az aláírók ellen? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 27./2001. február 17.Márciustól önálló lapként jelenik meg a második évfolyamában lépő Provincia - jelentették be febr. 16-án sajtóértekezlet keretében a szerkesztők. A magyar és román nyelven kiadott lap egy éve a Krónika, illetve a Ziua de Ardeal havi mellékleteként került az olvasók elé. Az "önállósodást" a költségeket felvállaló kiadó, az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontja tette lehetővé. Amint az a januári-februári összevont számban Molnár Gusztáv politológusnak, a lap egyik felelős szerkesztőjének a Provincia egyéves pályafutását értékelő írásából kiderül, teljesítették a célt: "sikerült megteremteni az erdélyi és bánsági nyilvánosságban egy olyan közös fórumot, amelyben az erdélyiséget identitásuk fontos, de nem kizárólagos elemének tekintő román, magyar és német értelmiségiek otthon érzik magukat, és hasonlóképpen értelmezve a legfontosabb fogalmakat és kategóriákat, értelmes és hasznos eszmecserét tudnak folytatni egymással". A szerkesztőgárda tagjai között van Alaxandru Cistelecan (felelős szerkesztő), Ágoston Hugó, Bakk Miklós, Mircea Boari, Marius Cosmeanu, Caius Dobrescu, Sabina Fati, Marius Lazar, Ovidiu Pecican, Traian Stef, Szokoly Elek, Daniel Vighi. /Önálló Provincia. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 17./ Molnár Gusztáv "Budapest és Kolozsvár között ingázó politológus" és Daniel Vighi, a szerkesztőbizottság tagja február 15-én Temesváron bemutatták az önállósult Provincia folyóiratot. A Provincia megteremti az erdélyi és a bánsági nyilvánosságban azt a közös, transzetnikus vitafórumot, amelyben román, magyar és német értelmiségiek egyaránt otthon érzik magukat, jelentette ki Molnár Gusztáv. A Provincia és a köré csoportosuló értelmiség számára a nemzeti identitásnál fontosabb a közép-európai, illetve földrajzilag jobban körülhatárolva az erdélyi és bánsági identitás. Úgy tűnik, a Provincia hasábjain, a transzszilvanizmus közös nevezőjén sikerült egy olyan román-magyar-német értelmiségi párbeszédet beindítani, amelynek során végre megbeszélhetjük közös dolgainkat, leásva az ellentétek gyökeréig és felmutatva a bennünket összekötő értékeket. - Egy román regionalista pártra gondolnak, amely nyitott lenne a magyarság és a kisebb nemzeti közösségek felé - fejtette ki Molnár Gusztáv. /Pataki Zoltán: Bemutatkozott az önálló Provincia. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 19./2001. május 14.Molnár Gusztáv és lapja, a két nyelven - románul és magyarul - megjelenő Provincia felvetette Erdély helyzetét a román gazdasági életen belül. "A provincia hozzájárulásához képest összehasonlíthatatlanul kevesebbet kap az országos leosztásból, mint amennyi járna neki. A központ másfelé irányítja vagy zsebre teszi a pénzt... Erdély jövedelmének lefölözése a tatárjáráshoz hasonlítható" - állapította meg Caius Dobrescu. "Bukarest nem nyújt megoldást az ország kérdéseire" - írta a folyóiratban Daniel Vighi. A bürokratikus gépezet változatlan. A folyóirat a besszarábiai helyzetről is beszámolt. Az ottani román anyanyelvűek közül csak 10-15 százalék vallja magát románnak, a többi identitását tekintve moldovai. S az ottani román nacionalista pártok magára hagyták, Voronyinék karjába taszították e tömeget - vallotta Vladimir Socor, a kérdés szakértője. /Zsehránszky István: Átható tekintet. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 14./2001. december 10.A Provincia című folyóirat kezdeményezésére román és magyar értelmiségiek memorandumot intéztek a román parlamenthez és pártokhoz. A dokumentum Románia regionális szerkezetű állammá való átalakítását javasolta. A memorandumot szerzői eljuttatták a román parlamenthez, a nagyobb román pártokhoz és az RMDSZ-hez. Kezdeményezésükről tájékoztatják az Európai Parlamentet, illetve az EU szintjén a regionális érdekeket képviselő Régiók Bizottságát is. A Memorandum regionális tanácsok vagy tartományi parlamentek létrehozását javasolja, melyek a régiók székhelyén, illetve a tartományi fővárosokban működnének. A többnemzetiségű régiókban - a Bánságban, Erdélyben vagy Dobrudzsában - kialakítható az a regionális identitás, amelyek révén meghaladhatóvá válnak a korábban kiéleződött nemzetiségi konfliktusok. A Memorandum aláírói: Antik Sándor képzőművész, Alexandru Cistelecan, Caius Dobrescu, Traian Stef, Daniel Vighi írók, Ovidiu Pecican történész, Marius Cosmeanu szociológus, Szokoly Elek, Hadházy Zsuzsa, Ágoston Hugó közírók, Molnár Gusztáv és Mircea Boari politológusok. A lista nyitott a további csatlakozók számára. /Régiók kialakítását javasolják. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 10./2004. július 7.Temesváron Daniel Vighi író a vendéglőként működő Pelikán hajó fedélzetén szervezett vitafórumot, amelynek meghívottja volt Victor Ioan Frunza, a Csiky Gergely Színház rendezője. Elhangzott, hogy rosszszándékú, a színművészethez keveset konyító bürokraták akadályozzák az alkotók munkáját. Legutóbb a Csiky Gergely Színházban, a Matei Visnyec: A kommunizmus története elmebetegeknek című, a meghirdetett határidőre el nem készült előadás (rendező Victor Ioan Frunza, díszlettervező Adriana Grand) bemutatója körül történtek olyan rendellenességek, amelyek Demeter András István, a társulat direktora, illetve a díszlettervező, a rendező, a zeneszerező és más alkotók közötti, a színházi életben példátlan pereskedésbe fulladt. Ildikó Jarcsek Zamfirescu színésznőnek is az állásába került az a „bűne", hogy védelmébe vett egy díszlet-elemet és kitartott az elvei mellett. Eddig hét bírósági per volt, amelyeket egytől egyig az alkotók nyerték meg. – Ennek ellenére nem kívánatos személyek lettünk a magyar színháznál – jelentette ki Victor Ioan Frunza rendező. A vitaesten azonban hiányzott a másik érintett fél, Demeter András István színházigazgató és hiányzott a magyar közösség képviselete. /(Pataki Zoltán): A Pelikán hajó – „átvilágították" a temesvári magyar színházat. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 7./2008. augusztus 28.A néhány napja megjelent Nyilvános tiltakozás című közleményt, a Daniel Vighi temesvári író, újságíró kezdeményezését, amelyben Traian Stef, a nagyváradi Gheorghe Sincai Megyei Könyvtár igazgatójának a könyvtár éléről való feltételezett menesztése ellen tiltakozott, mintegy 63 író, irodalomkritikus, történész, és képzőművész írta alá A közlemény szerint Stef „hibája” az, hogy a könyvtár igazgatójaként olyan irodalmi rendezvényeknek adott helyet – a budapesti Noran Kiadó közvetítésével – amelyeknek meghívottjai Esterházy Péter, Konrád György, Spiró György, Bodor Ádám, Závada Pál, Ágoston Vilmos, Hubay Miklós, valamennyi nemzetközi hírnévnek örvendő író. „Emiatt – írja a közlemény – a Bihar Megyei Tanács útilaput kötne Traian Stef talpára, azzal vádolva őt, hogy »románellenes árnyalatú magyar kulturális rendezvényeket támogatott«. Az aláírás-listán nem csupán Romániában élő értelmiségiek neve szerepel, hanem Ausztrália, Németország, Franciaország, Amerikai Egyesült Államok, Lengyelország, Svájc is jelen van egy-két név erejéig, de a legtöbb szignó mégiscsak romániaiaktól érkezett. Íme a szöveg: „ A románellenesség és a »nem adjuk el az országot« szlogen jegyében időnként felélednek a Ceausescu-féle kulturális fasizmus idejéből örökölt primitív és képzelőerő-hiányos támadások, amelyek újabban Traian Stef ellen irányulnak”. A közleményt küldő feladó, Daniel Vighi ugyanakkor megjegyzi levelében: „Íme, ismét egy eset, amikor a nacionalizmust politikai ürügyként használják fel egy sikeres menedzser és kultúrember leváltására, a nagyváradi politikai klientúra érdekében. ”Kiderül a Nyilvános tiltakozás szövegéből, hogy Traian Stef „csupa hazagyűlöletből olyan nagyszerű antológiát állított össze”, amelyben tíz kortárs román novellista, a nyolcvanas nemzedék tagjainak művei olvashatók magyar nyelvű fordításban, a kötet a már említett Noran Kiadónál jelent meg, Esterházy Péter előszavával. „A budapesti Ünnepi Könyvhéten az antológiát Konrád György mutatta be, a könyvvásár egyik legfontosabb eseményeként számon tartva” –, zárul a közlemény. A listán olyan neveket találhatók, mint például: Horia Roman Patapievici, Vladimir Tismaneanu, Andrei Oisteanu, Ioan T. Morar, Ioan Grosan, Nicolae Prelipceanu, Dumitru Tepeneag, vagy Anamaria Beligan, Carmen Musat, Ovidiu Pecican stb. – Traian Stef még a helyén van. /Köllő Katalin: Civil kurázsi. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 28./2011. december 8.Volt egyszer egy MemorandumKereken tíz évvel ezelőtt, 2001. december 8-án a Provincia című folyóiratban megjelent egy dokumentum: egy civil társaság emlékeztetője, jegyzéke, följegyzése, ünnepélyes előterjesztése, nyilatkozata, beadványa. Ez volt a Memorandum Témája – az ország politikai-területi-közigazgatási felosztása, a Memorandum szóhasználatával: a regionalizálás – azóta is aktuális, égető kérdés, persze a politikai helyzet változásából eredő hőfokingadozásokkal és eltérő politikai, sőt fogalmi megközelítésekben. A Memorandum „Románia regionális átalakításának terveként” született meg, bár inkább volt vitairat, mint cselekvési program. A hatása pedig egészen biztosan sokkal kisebb volt, mint amit szellemi ereje, eszmei jelentősége folytán megérdemelt volna. Ennek okait kielemezni messzire vezetne, talán mindenekelőtt egyfajta keleties megkésettségről, fáziskülönbségről volt/van szó, amely azóta nemhogy csökkent volna, de még fokozódott. A dokumentum Vajon csak a nosztalgia, annak az akkori pezsgésnek most újból feléledő hangulata teszi, hogy ma is elevennek, hitelesnek, mi több, időszerűnek tűnik minden szava, megállapítása és javaslata? És ennek megfelelően kilátástalannak? Most, ha lehet, még több a politológus, mint akkor – talán nem ártana megvizsgálniuk és értékelniük az egy évtizeddel ezelőtt a közéletbe berobbant akciót. Megpróbálok felidézni néhány többé-kevésbé fontos körülményt a nagy kalandból. „Memorandum a parlamenthez a romániai régiók létrehozásáról Mi, e memorandumnak szánt dokumentum aláírói az alábbi – a régiók Romániájának politikai és közigazgatási megalkotását célzó – elképzelések nyilvános megvitatását javasoljuk, egyetértve azzal a vitával, amely európai szinten folyik az egyesült Európa jövőjéről. Jelen javaslataink Románia harmonikus fejlődését tartják szem előtt, figyelembe véve az ország tartományainak történelmi, gazdasági és társadalmi-kulturális identitását. Felfogásunkban Románia regionális átalakítása tervének semmi köze az elszakadási vagy irredenta törekvésekhez, bármilyen jellegűek legyenek is azok. Ezért úgy véljük, hogy minden ilyen megközelítés leegyszerűsítő, és azt a célt szolgálja, hogy diverziós módon megrontsa azokat az alapos és felelős közvitákat, melyek országunk jövőjét az európai tapasztalatok fényében vizsgálják. Részvételünk az Európai Unió jövőjéről szóló vitában – amely az Uniót olyan föderatív rendszernek tekinti, ahol az alkotmányos alapokkal rendelkező tartományoknak, így Skóciának, Katalóniának, Flandriának, Vallóniának, Bajorországnak stb. megvan a saját helyük –, hozzájárulhat ahhoz, hogy pontosabban megismerjük azokat az intézményi struktúrákat, amelyekbe integrálódni kívánunk. A regionális modell, az úgynevezett középszintű kormányzás (meso-government) véleményünk szerint európai identitásunk visszaszerzését szolgálja. A régiók kialakításában alapelvnek tekintjük, hogy az adminisztratív és politikai hatásköröket területi egységeknek és nem nemzeti vagy etnikai közösségeknek adjuk át; ez utóbbiak a regionális modell alapján politikai és jogi garanciákat élveznek sajátos érdekeik védelmében. Az a túlcentralizált közigazgatási rendszer, melyet 1989 után szinte változtatás nélkül átvettünk, a korrupciónak és a bürokratizmusnak kedvez, és felerősíti a sok kis egységen alapuló, rendkívül költséges közigazgatás egyébként is meglevő hátrányait. Másrészt a decentralizálás eszméje arra a jogi keretre is vonatkozik, amelyet mind Románia nemzetközi kötelezettségei, mind pedig belső jogrendjének európai jogharmonizációs elemei tartalmaznak. Olyan közigazgatási reformot javasolunk, amely újrafogalmazza a létező területi egységek státuszát, és új politikai-közigazgatási formákat vezet be. Ezek kialakításában a fejlesztési régiók vagy a történelmi tartományok jelenthetik a kiindulópontot. E tekintetben a régiók székhelyén vagy a tartományi fővárosokban felállítandó regionális tanácsok, illetve tartományi parlamentek létrehozásának megvitatását javasoljuk. Úgy véljük, a regionális hatóságok politikai, gazdasági és kulturális hatáskörei mellett – melyeknek gyakorlására a szubszidiaritás elvének és az Európai Unióban alkalmazott normáknak megfelelően kerül sor –, a tájékoztatási politikák radikális decentralizációját is szem előtt kell tartani. A regionális identitás polgári alapon történő felvállalása az olyan többnemzetiségű régiókban, mint a Bánság, Erdély vagy Dobrudzsa, hozzájárulhat azon transzetnikus identitásoknak a kialakításához, amelyek alapján meghaladhatók lesznek a szélsőségesen nacionalista nosztalgiák, félelmek, valamint túlhajszolásuk, de a polgári és demokratikus frazeológiát használó burkolt nacionalizmus is. Az új regionális rendszer kialakítása a politikai rendszer újraalkotását is szükségessé tesz, ami nem valósítható meg a – kidolgozás alatt levő – európai alkotmány alapelveivel összhangban levő alkotmányreform nélkül. E javaslatok a – kormányzottak egyetértését feltételező kormányzást jelentő – republikanizmus és a részvételi demokrácia elvein alapszanak. Ezért bármilyen szerkezeti átalakulásra vonatkozó döntésnek népszavazás eredményeként kell létrejönnie, amelyet – a helyzetnek megfelelően – regionális vagy országos szinten kell megszervezni, úgy, hogy a lakosság jóhiszemű tájékoztatást kapjon a hasonló európai példákról és az ilyen típusú közigazgatás esélyeiről. E dokumentumot megküldtük Románia Parlamentje Állandó Bizottságának, a Szociáldemokrata Párt, a Nemzeti Liberális Párt, a Demokrata Párt, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt vezetőségeinek, valamint az Európai Parlamentnek és a Régiók Bizottságának. Kolozsvár, 2001. december 8. Aláírták: Antik Sándor, Ágoston Hugó, Bakk Miklós, Mircea Boari, Alexandru Cistelecan, Marius Cosmeanu, Caius Dobrescu, Hadházy Zsuzsa, Molnár Gusztáv, Ovidiu Pecican, Szokoly Elek, Traian Ştef, Daniel Vighi” A hely: a Provincia A Provincia, ez a fantasztikus kalandnak beillő erdélyi folyóirat „közös fórumként” indult, azonos szöveggel román és magyar nyelven, „hogy a polémiák korszakából átlépjünk a párbeszéd korszakába”. Kezdeményezője, spiritus rectora, legképzettebb szerkesztője és ideológusa kétségtelenül Molnár Gusztáv filozófus és politológus volt, a jeles román irodalomkritikussal, Alexandru Cistelecannal ketten voltak felelős szerkesztők. A folyóirat első számában jelent meg, 2000 áprilisában – szintén főleg Molnár Gusztáv kútfejéből – A Mit akarunk című programszöveg. Mit akarunk „Eljött az ideje egy közös fórum megteremtésének az erdélyi és bánsági nyilvánosságban, amely a viták korszakából átlép a dialógus korszakába. Vállaljuk ennek a kezdetnek a felelősségét, mert meg vagyunk győződve arról, hogy térségünk eddig szigorúan szétválasztó történelme az egymást erősítő és nem egymással szembenálló különbségek találkozási pontjává tehető. A múlttal előítéletek és gátlások nélkül akarunk szembenézni. De nem szeretnénk, ha a múlt magyarázat híján, vagy manipulációk eszközéül szolgálva elzárná előlünk a jelen alternatíváit. A másikban partnert akarunk látni: az eszmékben, a cselekedetekben és a mindennapi együttélésben. Nem akarjuk, hogy a mi provinciánk ezután is egy harmadrangú ország másodrangú tartománya legyen. Azt akarjuk, hogy Erdély centrummá váljon. Nem mások fölött, hanem egyensúlyban és partnerségben más centrumokkal. Olyan Erdélyt akarunk, amelyben a vallási, etnikai, kulturális különbségek kölcsönösen kiegészítik egymást, az egész térség javára. Nem akarunk újjáéleszteni – és még kevésbé kiváltani vagy támogatni – valamiféle helyiérdekű, a román, magyar és német különbség fölötti vagy éppenséggel e különbségek ellen irányuló transzilvanizmust. Európai erdélyiséget akarunk, amely ezeket az eltérő hagyományokat és identitásokat modern, az egységesülő Európa szellemiségéhez közelítő konszociatív rendszerbe tudja foglalni. 2000. 06. 01. A szerkesztőbizottság Ádám Gábor (adminisztrátor), Ágoston Hugó, Bakk Miklós, Mircea Boari, Al. Cistelecan (felelős szerkesztő), Marius Cosmeanu, Caius Dobrescu, Sabina Fati, Hadházy Zsuzsa (lapszerkesztő), Könczey Elemér (művészeti szerkesztő, Marius Lazăr, Molnár Gusztáv (felelős szerkesztő), Ovidiu Pecican, Traian Ştef, Szokoly Elek, Daniel Vighi.” Érdekesek és magas színvonalúak voltak a lap cikkei (Molnár Gusztáv mellett Bakk Miklós és Szokoly Elek voltak, a belsők közül, a fő magyar szerzők; a románok közül Al. Cistelecan mellett Caius Dobrescu és Ovidiu Pecican, de sorolhatnék más neveket is), a legérdekesebb azonban mégis a két nyelven azonos szöveggel megjelenő lap szerkesztése, annak szellemi és érzelmi kalandja volt. Megérte! A. Năstase börtönnel fenyeget A Memorandumot a sajtóban élénk érdeklődés, de még inkább felháborodott elutasítás fogadta. Főleg a nemzeti (kommunista) sajtó méltatlankodva követelte a számonkérést, az aláírók megbüntetéséig – bizony, a bebörtönzéséig – elmenően. Hivatalosan állást foglalt Adrian Năstase kormányfő is, válaszában a Memorandum sablonos „elítélése” mellett kilátásba helyezte: „Úgy vélem, figyelmesnek kell lennünk, persze megrekedhetnénk mindenféle vitákban a legkülönfélébb kérdésekről, félretéve mindazt, ami fontosabb a társadalom számára. Itt van tehát ez a csoport, amelyben egy magyar állampolgár, azt hiszem, román állampolgársága is van, Molnár úr, részletesen tanulmányozza Magyarországon ezeket a kérdéseket, utána meg idejön Romániába, elmagyarázni nekünk a fejleményeket ezeken a területeken; mellette a Provincia folyóirat egyes tagjai is, valószínűleg jóhiszeműen, meg szeretnének vitatni bizonyos kérdéseket. Azt hiszem azonban, számunkra fontosabb nagyon komolyan más problémákra összpontosítanunk (...), hogyan hozzuk be a lemaradást az Európai Unióhoz való csatlakozás folyamatában, hogyan sikerül csatlakozni az Észak-Atlanti Szövetséghez.” Ha meggondoljuk, kis híján miben akadályoztuk meg a román kományt!... A miniszterelnök hozzátette: „Fontos megértenünk, hogy a politikában semmi sem véletlen, és ahogyan karácsonykor általában petárdákat használnak, ugyanúgy ennek a felvetésnek akkor kellett megjelennie, amikor párbeszéd, vita van előkészületben, amikor a külföldi magyarokra vonatkozó státustörvényről beszélnek. Nem hiszek a véletlen egybeesésekben, s ha emlékeznek, júliusban beszéltem a propaganda erőfeszítéseiről az autonómia, a regionalizálás, a provincializálás tekintetében, egy olyan egymásutániságban, amely a kollektív jogoktól elvezetett volna a több szintű autonómiáig. (...)” Már-már elismerő értékelés... Végül: „Tehát mindezek a dolgok előreláthatóak voltak, és rámutattam, miért kell elkerülnünk a csapdát, hogy vitázni kezdjünk, én pedig most megígérem, hogy ez az utolsó alkalom, amikor ezekről a kérdésekről beszélek. A provinciások tulajdonképpen ezt a vitát óhajtják. Hagyni kell őket, hogy vitázzanak, amennyit akarnak; könyveket, cikkeket írjanak. Abban a pillanatban azonban, amikor akcióba kezdenének, kétségtelenül a törvény alapján fogunk ítélni, és ha szükséges, közbelépnek az állam intézményei.” Nos, nem volt szükséges, azt viszont kétségtelennek tartom, hogy a Provincia tagjait azóta is – hogy is mondjam – kitüntetett érdeklődés övezi bizonyos megfigyelői körökben. A vége elmarad A vita, a tevékenység azonban csakhamar a mi köreinken belül is megszűnt. A kérdés nem az, hogy miért fulladt ki a lap harmadfél év alatt (elsősorban természetesen anyagi okokból, egyre nehezebb volt cikkeket szervezni, és kevesünknek volt a lapnál a főállása – szegény-szegény Hadházy Zsuzsa! –, és hát a „polémiák és a párbeszéd” is átköltözhetett, ha inkoherensebb és felszínesebb formában is, a virtuális térbe), fontosabb lenne elemezni, hogy miért nem „ütött át” a programja. Erre történtek kísérletek, bevallom, kedélytelenül és futólag olvastam őket. Azt hiszem, egyszerűbb kimondani, hogy az a program, az a „mit akarunk” megalapozatlan reményre támaszkodott. Ez nem csak az idézett miniszterelnöki beszéd, de most már a tíz év tapasztalata alapján is elmondható. Nem, úgy látszik, „térségünk eddig szigorúan szétválasztó történelme” nem tehető „az egymást erősítő és nem egymással szembenálló különbségek találkozási pontjává”. Igen, sajnos „a múlt magyarázat híján, vagy manipulációk eszközéül szolgálva elzárja előlünk a jelen alternatíváit”. És hiába nem akartuk, hogy „a mi provinciánk ezután is egy harmadrangú ország másodrangú tartománya legyen”, az lett, az maradt. Nagyon valószínű, hogy a megváltozott valóságban, sűrűsödő gondjaink közepette az „európai erdélyiség”, amelyben „a vallási, etnikai, kulturális különbségek kölcsönösen kiegészítik egymást, az egész térség javára”, nos, minden látszólagos apró sikerei ellenére provinciális memorandista álom marad. Túl bonyolultak és túl gyorsak a változások, túl kaotikus hozzá a világ. Nem érettek hozzá a körülmények. Talán mi magunk sem vagyunk eléggé érettek hozzá. De a Provincia kalandja után mindenképpen érettebbek vagyunk, mint azelőtt. Ágoston Hugó Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. november 18.A „funarióta” táblák ma is mérgezik a kolozsvári etnikumközi kapcsolatokatAz elmúlt hét végén a Szórvány Alapítvány Köztéri szimbólumok és interetnikus kapcsolatok Erdélyben címmel szervezett konferenciát a temesvári Kós Károly Közösségi Központban. A rendezvény első napján, pénteken délután dr. Daniel Vighi (Temesvári Tudományegyetem), dr. Corina Ilin (Temesvári Tudományegyetem), Szekernyés János (Képzőművészek Szövetsége), dr. Bodó Barna (Kolozsvári Sapientia Egyetem) és dr. Călin Rus (Temesvári Interkulturális Intézet) tartottak vitaindító előadásokat a nyilvános terek lélektanáról, kulturális funkcióiról és a köztéri szimbólumok üzenetéről. A konferencia szombaton az előadásokon elhangzottak megvitatásával – moderátor dr. Bakk Miklós volt – és dr. Delesega Gyula Temesvári kalauz című könyve román nyelvű változatának (Ghidul Timişoarei) a bemutatójával folytatódott. Dr. Daniel Vighi azokról a polgári kezdeményezésekről számolt be, amelyeknek célja Temesvár műemlék épületei, a belvárosi utcák történelmi múltjának megismertetése és sétáló zónává, kulturális rendezvények színhelyévé való átalakítása. Dr. Corina Ilin a temesvári nyilvános terek lélektanáról, köztéri szimbólumoknak a közfelfogásban való tükröződéséről tartott előadást. Szekernyés János a soknemzetiségű Temesvár emlékműveiről, szobrairól és emléktábláiról tartott vetített képekkel illusztrált előadást. Dr. Bodó Barna előadásában azoknak a kolozsvári műemlékeknek, szobroknak és emléktábláknak a bemutatására helyezte a hangsúlyt, amelyeket a nemzeti közösségek közötti versengés, harc céltáblájává változtattak, és üzenetüket önkényes módon megpróbálták megváltoztatni. Dr. Călin Rus az interetnikus kapcsolatoknak a hazai és a külföldi médiákban való torzított tükrözéséről értekezett. „Ennek a tanácskozásnak az apropója régóta érlelődik – nyilatkozta a Nyugati Jelennek dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke –, a helyi közösségek szintjén az etnikai kapcsolatok kérdése egészen másként tevődik fel, mint a nagypolitikában. Van ennek a kérdésnek egy sajátos kivetülése: azok a szimbólumok, azok a szobrok, emléktáblák, amelyek egy-egy települést meghatároznak, mint a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport, olykor versengés, sőt harc célját is képezhetik. Temesváron, amikor a személyiségek sétányának a javaslata fölmerült, a polgármesteri hivatal megengedte, hogy a közvélemény, a kisebbségi közösségek beleszóljanak a sétány kialakításába és javaslatokat tegyenek. Kolozsváron ezzel szemben kimondottan arról szól a történet, hogy a köztér-használatban miként lehet kiszorítani a másik felet, emberségében megalázni, megsérteni, háttérbe szorítani etnikai szempontból. Az én előadásom azokat a kirívó eseteket mutatta be – a Mátyás-szoborcsoporton, Biasini házon, Baba Novac szobrán törvénytelenül elhelyezett táblák –, amelyeket normális állampolgárként nem tudunk elfogadni és ellenük föl kell lépni. Ezzel a tanácskozással az volt a célunk, hogy a kisebbségi államtitkárságot valamilyen módon vegyük rá arra, hogy mérje föl az emlékhelyek szintjén, hol vannak olyan táblák, feliratok, amelyeket nem szabad a mai állapotukban megtartani.” Pataki Zoltán nyugatijelen.com Erdély.ma 2013. június 28.Tájhaza és vasketrecNeve a múlt rendszerben a Limes-körrel, a rendszerváltás után pedig többek között a Provinciával forrt egybe. Molnár Gusztáv filozófus-politológussal sajátos és saját „tájhazájáról”, a 20. század eleji Magyarország perspektíváiról és a tovatűnt lehetőségekről beszélgettünk. – A Limes-kör találkozóin született anyagok máig forrásértékűek, miközben a vállalkozás első percétől fogva veszélyesnek számított. Milyen jövőt jósoltak munkájuknak önök, erdélyi magyar ellenzéki értelmiségiek? – A Limes-kör megalapítása tudatos, átgondolt lépés volt részemről. Nagyjából 1985-ben vált világossá, hogy az ugyan erősen korlátozott, de mégiscsak rendelkezésre álló nyilvánosság keretei a korábbi évekhez viszonyítva rendkívüli módon beszűkültek. Nyilvánvalóvá vált: egy párhuzamos belső nyilvánosságot kell megteremtenünk, amelynek egyértelmű hátránya, hogy illegalitásba kényszerül, előnye viszont, hogy nem érinti a cenzúra. Hogy mi lesz a vége, nem tudtuk, nem is tudhattuk – a terv az volt, hogy az anyagokat Magyarországra juttatjuk, mivel egy része annak, amiről beszéltünk és írtunk az akkor sokkal komplexebb és toleránsabb magyarországi nyilvánosságba már belefért. Döntő része viszont abba sem, hiszen mi a kommunizmus utáni korszakra készültünk, arra, hogy a demokrácia helyreállításával vagy megteremtésével milyen új lehetőségek adódnak a számunkra. Ezért az anyagok nagy részét a magyarországi párhuzamos nyilvánosságban publikálhatták volna. Ez volt a stratégia, ami azért nem sikerült, mert minden mozdulatunkat figyelték, és mielőtt az átküldendő anyag összegyűlt volna, lecsaptak ránk. – Mi lett az elkobzott írásokkal? – Az anyagok jelentős részéből volt egy tartalék példányom, ezeket áttelepülésemkor sikerült Magyarországra vinnem. Másrészt, amikor a Szekuritáté levéltárában saját dossziém iránt érdeklődtem, azt nem kaptam meg, egy négykötetes Limes-összeállítást viszont igen. Ebben benne vannak a lefoglalt írások, olyanok is, amelyekről nem volt másolatom. Az akkor legfrissebb tanulmányomnak például még a piszkozatát is elvitték, így viszont előkerült… Mostanában egyébként épp olyan téma foglalkoztat, ami a Limes-találkozók során merült fel. Bíró Béla egyszer azt mondta: gondolkodjunk el azon, hogy a liberális demokrácia többségi demokráciát jelent, vagyis az alávetett helyzet a rendszer megváltozásának ellenére is változatlan maradhat például egy Kolozsvár típusú településen, ahol bár demokratikus körülmények között, de továbbra is kisebbségben, azaz alávetett helyzetben leszünk. Minket ez a gondolatmenet akkor nagyon megdöbbentett, de látnoki megérzés volt: a román nemzeti hegemónia és a nemzetállam adott. Ez a brutális valóság: nem mintha korbáccsal üldöznék a magyarokat, de nap, mint nap tapasztaljuk, hogy a magyarság egyre fogy és marginalizálódik, csak foltokban marad meg. S már nem csak Kolozsváron, hanem Nagyváradon is érezhető ez. – Soha nem gondolt a Romániába való visszaköltözésre? – Mivel Szalárdon születtem, nekem Nagyvárad a város. Már a múlt század hatvanas éveiben vegyes lakosságú volt, azt valahogy fel tudtam dolgozni, de az a Nagyvárad, amely 2006-ban fogadott, amikor a Partiumi Keresztény Egyetemen főállásban kezdtem el tanítani, már teljesen más volt. Látnom kellett, hogy mit jelent húszszázaléknyi magyar lakosság egy több százezres városban egy amúgy jobbára pozitívnak mondható helyzetben. A visszaköltözésem nem volt teljes, mert bár Magyarországon sem tudtam teljes mértékben szocializálódni – így a szó teljes értelmében sohasem váltam „magyarországivá” –, be kellett látnom, hogy a visszatelepülésnek is korlátokat kell szabnom, mert elhagytam egy közeget 1988-ban, és 2006-ban – Hérakleitosz szavaival élve – már nem léphetek ugyanabba a folyóba. A senki földjén létezem, ami alapvetően nem rossz. Lelkileg nem könnyű ezt feldolgozni, de elviselésében, sőt, pozitív oldalának élvezésében óriási segítségemre van, hogy nekem voltaképpen egyfajta „mikrohazám” van. Ezt a németek a Heimat kifejezéssel írják le, és magyarul nagyjából „tájhazát” jelent. Keleti csücske a Nagyváradhoz közeli Hegyközszentimre, ahol családi szőlősünkben egy öreg pince fölé építettem egy kis házat. A másik csücske ennek a speciális tájhazának – a szintén í-ző – Mezőtúr, ahol a Hortobágy-Berettyó és a Hármas-Körös folyik. Az utóbbi egyik csendes holtága, a Peres mellett van a másik „birtokom”, egy kis faház. Amúgy Budapest mellett, Csömörön lakom, ahol az „őslakók” – „tótok” és „svábok”, jó magyarok, persze – lassan kisebbségbe kerülnek az olyan be-, illetve a városból kitelepülőkkel szemben, mint amilyen a mi családunk is. Csömör és Nagyvárad, tavasztól későőszig pedig Mezőtúr és Szentimre között ingázva empirikus értelemben folyton beleütközöm az országhatárba, amit persze tulajdonképpen nem veszek figyelembe. Nem érdekel, mint ahogy a két ország aktuálpolitikája sem foglalkoztat különösebben. Két témával foglalkozom: az egyik a globális geopolitika, amely mindig a kedvenc szórakozásom volt, a másik egy tavaly elkezdett kutatás a 20. század eleji magyar nemzeti hegemónia dilemmáiról. – Mi érdekli a lassan több mint száz évvel ezelőtti Magyarországgal kapcsolatban? – Ami engem most foglalkoztat, az természetesen összefügg az utóbbi évek említett alapélményével. 1910-ben a Horvátország nélküli Magyarország 56 százaléka volt magyar anyanyelvű, s ha a történelem nem szól közbe, ez az arány 60–65 százalékig emelkedhetett volna. Ez már elég lett volna a fokozatosan demokratizálódó körülmények között is a magyar nemzet hegemón pozíciójának a megőrzéséhez, amit nem szabad összekeverni a szupremáciával. Egyik kedvenc szerzőm, az úgynevezett revizionista-cionista Vladimir Jabotinsky mondja, hogy az országokkal kapcsolatos legfontosabb tény nem a jogokkal, hanem a számokkal áll összefüggésben. Azzal, hogy ki van többségben, és hogy ez a többség mekkora. – Ennek függvényében lényeges tehát a század eleji Magyarország? – Igen, mert döntő jelentőségű, hogy akkor (egészen pontosan 1900-ban) billent át az 50 százalékon az arány. A magyarság számarányának a jelentős növekedése egyrészt a magas születési arányszámnak, másrészt a nagyarányú asszimilációnak volt köszönhető. Ennek a perspektívának 1918-ban vége szakadt, és egy másik logika kezdődött, amelynek már csak passzív tárgyai lehettünk. A Magyarországgal szomszédos területeken olyan mértékben marginalizálódtunk, hogy – kis túlzással – lassan már maximális jogokat is adhatnának, nem lenne különösebb jelentősége. Az egyetlen kivétel a két székely megye, ahol még megmaradt a lokális többségünk. Ezért akarják beolvasztani őket egy helyileg is román többségű régióba. – Nagy visszhangot kiváltott tanulmánya, Az erdélyi kérdés szerint a kilencvenes évek végén Románia előtt két út állt: vagy sikeres lesz, és egyfajta föderalizációt megvalósítva sikerül Erdély szintjére emelkednie, vagy a sikertelen országok sorsára jut. Hogyan gondolkodik minderről ma? – Több szempontból is releváns a kérdés, hisz ez a tanulmányom – amelyben az volt a revelációszerű, hogy Erdély választási térképe mennyire eltér az ókirályságitól – volt tulajdonképpen a Provincia című, 2000 és 2003 között működő folyóirat elindítója is. Megismerkedtem olyan erdélyi románokkal – többek között Alexandru Cistelecannal, Traian Steffel és Daniel Vighivel –, akik érezték Erdély potenciális előnyhelyzetét a Regáttal szemben, és elindítottuk a kétnyelvű kiadványt. Az általunk képviselt alternatíva akkor megoldást jelenthetett volna arra, hogy egyfajta társnemzeti státust érjünk el – Erdélyen belül! Egy kisebbség nem kerülhet hatalomra, vagy ha igen, szövetségesekre van szüksége, hogy ki tudjon törni a determináltságból, a számok vasketrecéből, amire az alárendeltség ítél. Ezért úgy gondoltam, ha össze tudunk fogni az erdélyi románokkal, és Erdélyen belül létre tudunk hozni egy regionalista, transzszilvanista alapon álló többséget, az megoldást hozhat. – Mégsem jelentett megoldást ez az elképzelés. Miért? – 2003 körül eljutottunk arra a pontra, ahol az értelmiségi elképzelés már nem volt elegendő arra, hogy mobilizáljuk a potenciális „transzszilvanista” többséget a nem erdélyi, hanem sokkal inkább összromán mentalitású populációval szemben. Ezért felmerült egy valóban transzetnikus párt létrehozásának a gondolata (annál is inkább, mert egy nyilvánvalóan diverziós céllal, a mi törekvéseink diszkreditálására létrehívott ilyen párt, a Sabin Gherman-féle már létezett), amellyel kapcsolatban viszont a Provincia-csoport megosztott volt. Egy része kész volt a politika mezejére lépni, más része ódzkodott ettől. Döntő jelentőségűvé végül az egyik nagyváradi megbeszélésünk vált, amelyen részt vett Smaranda Enache is. Nekiszegeztük a kérdést: vállalja a párt vezetését vagy sem? Úgy gondoltuk ugyanis, hogy tökéletesen kétnyelvűként a magyarok számára is elfogadható volna. Smaranda ott és akkor viszont nem vállalta a tisztséget, ami azért is lényeges, mert csak az a pillanat jöhetett számításba. Közzétettünk ugyanis egy memorandumot, amelynek a mintegy ezer aláírójára akkor lehetett volna támaszkodni. – A Limes kevésbé bír kétértelmű jelentéssel, mint a Provincia. Miért épp ezt a nevet kapta a kiadvány, s majd a csoport is? – Az első javaslatom a „Diéta” volt. Ám ennek is van egy köznapi, kevésbé szerencsés jelentése, ráadásul román barátaink kissé erősnek érezték az erdélyi országgyűlésre való egyértelmű utalást… Ezért döntöttünk végül a „Provincia” mellett, amelynek az én fülemben egyáltalán nem a pejoratív jelentéstartalma dominál, hanem az, amit egy római provincia asszociál. Ami persze nem Róma, de nem Bukarest és nem is Budapest. Molnár Gusztáv Filozófus, politológus, 1948. november 20-án született a Bihar megyei Szalárdon. Nagyváradon érettségizett, majd a Babes-Bolyai Tudományegyetemen szerzett történelem-filozófia szakos diplomát. Pályáját a Kriterion Könyvkiadó bukaresti szerkesztőjeként kezdte. 1988 tavaszán Magyarországra költözött. A rendszerváltás után a Teleki László Alapítvány Dunatáj Intézetének, majd geopolitikai kutatócsoportjának vezetője. A 2000 és 2003 között megjelent Provincia című politikai és kulturális havilap kezdeményezője és Alexandru Cistelecannal együtt társszerkesztője volt. 2006 óta a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem docense. 2009-től geopolitikai blogot vezet az interneten (vilagnaplo.hvg.hu). Kötetei: Az elmélet küszöbén (tanulmányok, 1976), Ó, Anglia, Anglia... (esszé, 1984), Alternatívák könyve I-II (tanulmánykötet, 2007), Beszélgetések Méliusz Józseffel – 1930-1939 (2012) Dénes Ida 2014. szeptember 5.Megnyílt a Securitate, a diktatúra eszköze kiállításMilyen módszerekkel dolgozott a román kommunista titkosrendőrség? A temesvári Művészeti Múzeumban szerdán megnyílt a Securitate, a diktatúra eszköze című vándorkiállítás. A rendhagyó kiállítást dr. Victor Neumann, a Művészeti Múzeum igazgatója nyitotta meg, a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) képviselői, Liviu Burlacu és Cipriana Moisa jelenlétében. Az eseményről a „mindenhol jelenlevő” Securitate sem hiányozhatott: a megnyitón hívatlan vendégként megjelent Radu Tinu, a Temes megyei Securitate volt helyettes főnöke, aki – talán megszokásból – szorgalmasan fotózta a kiállított dokumentumokat és a jelenlevőket. A román kommunista titkosrendőrség 41 évig tartó áldatlan tevékenységét bemutató kiállítást a Securitate irattárát kutató szakemberek tudományos módszerekkel állították össze. A 45 pannó dokumentumai és fotói kronológiai sorrendben mutatják be a diktatúra elnyomó gépezetének tevékenységét, amely 1948–64 között az ellenzék teljes megsemmisítésére, az ellenállók kivégzésére irányult. A diktatúra 1964-ben kezdődött „puha” korszakában elsősorban a rendszer „ellenségeinek” a megfigyelése, az elégedetlenkedők megijesztése és lejáratása, a pszichikai nyomás volt a cél, a fizikai erőszakhoz ritkábban nyúltak a titkosrendőrség emberei. A kiállításon a temesvári értelmiség (írók, képzőművészek) megfigyelésének módszereit – lakásokba beépített mikrofonok, autókból készített fotók, cenzúrázott levelek, besúgói nyilatkozatok stb. – is nyomon követhetjük. A kiállítás külön foglalkozik 1989 decemberének eseményeivel, ebből az időszakból hivatalos dokumentumokat (rendkívüli állapot kihirdetése, a temesvári forradalom vérbe fojtására vonatkozó, „madárnyelven” írt utasítások) és a fővárosi utcai megmozdulások során készült fotókat láthatunk egy magángyűjteményből. „A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) felkérésére adunk otthont ennek a vándorkiállításnak – nyilatkozta a Nyugati Jelennek dr. Victor Neumann történész, a Művészeti Múzeum igazgatója. – A valósághoz az is hozzátartozik, hogy a temesvári múzeumok ma nehéz helyzetben vannak, a Művészeti Múzeum az egyetlen, amelyik kapacitása 80-85%-án működik, ezért nagy örömmel elvállaltuk a kiállítás megszervezését. Annál is inkább, mert a diktatúra évei alatt Temesvár az antikommunista harc fellegvára volt, és innen indult el a Ceauşescu rezsim bukását eredményező felkelés. A kommunista diktatúra 45 éve alatt mindig voltak másként gondolkodók Temesváron: 1956-ban a diákok körében erős visszhangja volt a magyar forradalomnak, több ezren tüntettek a rendszer ellen, aminek drámai következményei voltak a megmozdulás résztvevői számára. Később is voltak másként gondolkodók, mint Eduard Pamfil bionikakörének tagjai, a német írókat tömörítő Aktionsgruppe Banat vagy a képzőművészek Sigma csoportja, élükön Ştefan Bertalannal.” A kiállítás megnyitóján részt vett Teodor Stanca, a Volt Politikai Foglyok Egyesületének elnöke, aki nehezményezte, hogy a kommunista rezsim üldözöttjeit (átlagéletkoruk 80 felett!) elfelejtették meghívni a rendezvényre. Daniel Vighi temesvári író, aki a kommunista titkosrendőrségnek a temesvári értelmiség ellen folytatott tevékenységét kutatja, hangosan „üdvözölte” a kiállítás közönsége közé vegyült Radu Tinu volt Securitate ezredest, akinek feladata volt többek között Herta Müller (ma Nobel-díjas író) és Tőkés László (ma EP-képviselő) megfigyelése és következetes lejáratása. Utóbbi tevékenységét Radu Tinu (üzletember) ma is folytatja, lejárató írásokat és nyilatkozatokat közölve Herta Müllerről és Tőkés Lászlóról. A Securitate, a diktatúra eszköze című vándorkiállítás szeptember 29-ig naponta 10–18 óra között látogatható a Művészeti Múzeumban (Vármegye háza), hétfő kivételével. Pataki Zoltán, Nyugati Jelen (Arad) 2014. december 6.Nemzetközi konferencia az 1989-es forradalomról:„25 év múlva: Miről álmodtunk? Mire ébredtünk?” A december 1–3. időszakban nemzetközi konferenciát szerveztek az 1989-es forradalomról a temesvári Megyeháza multifunkcionális termében. A „25 év múlva: Miről álmodtunk? Mire ébredtünk?” című tudományos konferencia előadói között voltak Ana Blandiana, Romulus Rusan írók, Anneli Ute Gabanyi, Stéphane Courtois, Edward Kanterian, Thierry Wolton, Roman Wyborski külföldi szakértők, illetve a temesvári civil társadalom képviselői, köztük Brânduşa Armanca, Traian Orban, Florian Mihalcea, Daniel Vighi. Ana Blandiana költő, akit csütörtökön a Nyugati Egyetem díszdoktorává avatott, a rendezvény névadója volt. – A „25 év múlva: Miről álmodtunk? Mire ébredtünk?” címet néhány hónappal ezelőtt adtuk a temesvári rendezvénynek – nyilatkozta Temesváron Ana Blandiana. – Azóta, úgy tűnik, hogy a fiatalok felébredtek és elmentek szavazni (…) a civil társadalom megpróbálja ellenőrzése alá vonni a politikát és ez jó dolog. Lehet, hogy ez naivitás a részemről, de bízok benne, hogy a becsületes fiatalok is elkezdenek politizálni, és kiszorítják a politikából azokat, akik pénzen vásárolták a mandátumukat, és egyetlen gondjuk, hogy tetézve megtérüljön a befektetésük. Romulus Rusan író szerint 25 esztendővel a forradalom után, az elnökválasztás alkalmával mintha sikerült volna „újraindítani” a forradalmat, és újból bízhatunk az adott szóban, a normális párbeszédben, a törvény és az igazságszolgáltatás erejében. Lucian Vasile Szabo író, lapszerkesztő, egyetemi tanár, a konferencia egyik szervezője a Nyugati Jelennek elmondta: a temesvári konferencia célja, hogy megtudjuk, mi történt 1989-ben és az azóta eltelt 25 év alatt. A konferencián nemzetközi szaktekintélyek vettek részt, akik nemcsak az 1989-es forradalmi év eseményeiről, hanem azok európai kontextusairól, például a Szovjetunióban történt fordulatról tartottak előadásokat. Elhangzottak egészen részletes elemzések a temesvári forradalom eseményeiről is. – A forradalom óta eltelt 25 év során alapvetően két álláspont ütközött Romániában – mondta Lucian Vasile Szabo –, egyesek azt kifogásolják, hogy az ország még mindig nem került be a nyugati civilizált államok közé, mert a dolgok nem változtak meg eléggé, mások éppen ellenkezőleg, attól frusztráltak, hogy a dolgok túlságosan megváltoztak, és ők, a régi kommunisták, szekusok elveszítették az ellenőrzést az események felett, nem urai a helyzetnek többé. Sokan vitatják Tőkés László szerepét az 1989-es forradalom kirobbantásában, mondta a politológus, tőlük csak azt kérdezhetjük: miért nem indult el a forradalom Doina Cornea vagy Mircea Dinescu házától? Miért nem ott gyűltek össze a kolozsváriak vagy a bukarestiek és miért nem ők indították el a forradalmat? –Az emberek Temesváron a református parókia előtt gyülekeztek égő gyertyával a kezükben – mondta Lucian Vasile Szabo –, egy kis egyház kis gyülekezetéről van szó, amely országos szinten jelentéktelennek látszik, mégis innen indult el a forradalom! Persze, utólag kiderült, hogy nem csak Tőkés Lászlóért gyűlt össze a tömeg, de a református parókiától indult el a forradalom és ezt nem lehet letagadni! Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad) lapozás: 1-12
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
